Iskolai színház

Chicago, Chicago. Fu de imádtam azt a helyet, kár, hogy szigorúan kötelességből mentem. Az a verseny.... vittünk mindent, mint a piros ász. Párducok? Farkasok? Ugyan már, hol vannak ők tőlünk?
Jó, ne becsüljük le az ellenfelet, de egy ilyen adrenalin után, nem vagyok képes nem azt állítani, hogy mi vagyunk a legjobbak, mert ez tény. Igen, minden verseny után, amit megnyerünk az egekbe szökik az egóm.
De most itthon vagyok, kicsi házam, kicsi utcám és kis családom körében. Nem, nem a szüleimre gondolok, azok valahol Philadelphia környékén napoznak, mármint.... utoljára onnan kaptam hírt róluk. Se baj nagykislány vagyok már, és meg bírok állni a két lábamon, feltéve, ha nem ugrálok ép.
Csodás reggelre ébredek, amit annyira szeretek. Itt már hajnalban is nyüzsi van, amit onnan tudok, hogy a vekker helyet megint dudaszóra és egy csúnya mondatra ébredek. A hajam szanaszét áll, mint mindig, és embernek is csak hatalmas jó indulattal lehet titulálni.
Ha sikerül annyira összeszednem magam, hogy már a nevem is tudom, kinyúlok a rádióhoz, amit aztán bekapcsolás után a maximumra tolok.
Na igen, a szomszédok mindig jó zenét hallgatnak, ha akarnak, hanem. De sose csesznek le érte, mondhatnám úgy is, hogy már megszokták.
Egy bögre kávé, és laza fél óra múlva, már a parkban futok, úgy át mindenen. Na igen, a parkour. A másik szenvedélyem, amiről akkor se mondanék le, ha megfenyegetnének.
A nagy sietségem célja, hogy feltett szándékom megmutatni Hadnek, hogy igen élek, és itthon vagyok. Ehhez viszont be kell jutnom a suliba.
Oda is érek, majd átmászok az egyik kerítésen, és hála égnek, mivel épp óra van, észrevétlenül a színházba megyek, ahol le is ülök az egyik fotelbe, előkajtatom a telefonom, majd küldök is neki egy smst.

A kortársóra egyszerűen a kedvencem, kivéve akkor, amikor az öreg Stewie tartja. Nem, nem is ez a jó meghatározás. Az öregen néha csak röhögni lehet.
Na jó, nem is olyan öreg. Igazából még nincs ötven a hapsi, de kopasz, mint a biliárdgolyó, és süt, mint a kályha. És affektál. Fetrengek a röhögéstől. Ja, és csak fiúknak tart órát, szerinte a nők nem képesek arra, hogy érzelmet fejezzenek ki a testükkel, mert a férfitest az adu... Jó, hát az ember meg se lepődik, hogy ezt az ő szájából hallja. Szerintem nőt csak akkor látott, mikor kijött az anyukájából.
DE ahhoz, amit csinál, nagyon ért. De Josht, és engem különösen tud utálni. És miért? Mert nem tud minket megkülönböztetni. Ha táncolunk, meg tud, de amúgy nem. Természetesen nem teljesen ugyanaz a mozgáskultúránk.
Meg szoktuk örvendeztetni azzal, hogy az ő óráira mindig hajszálpontosan ugyanúgy öltözködünk fel, és a hajunk is ugyanúgy lőjük be, és igyekszünk mindig egyszerre megszólalni, ha hozzá beszélünk. Annyira jópofa, ahogy őrjöngeni tud, már nyúl a hajához, hogy tépje. Aztán rá kell jönnie, hogy nincsen. Az ember besír a röhögéstől.
Sajnos, ma nem tud belém kötni, kicsattanó formában vagyok. Ma azzal akart megbüntetni a röhögcsélésemért, hogy ki kellett állnom a csoport elé, és táncolni egy számra, amit akkor rak be. Három percig kínzott, de hát nem az óvodában vagyunk, azért járok ide, mert semmi bajom azzal, ha mások előtt kell táncolnom. Olyan zenéje meg úgysincs a mi Stewie-nknak, amit nem ismerek. Most is képes volt előhozakodni Egy John Mayer számmal. Waiting on the world to change. Nevetséges, imádom ezt a számot. A többiek viszont hálásak voltak nekem, addigis tehénkedhettek egy sort a tükrös fal mentén.
Nem is szólt egy szót sem, mikor leállította a számot, csak az orrcimpái tágultak akkorára, hogy valószínűleg a Titanic röhögve siklott volna keresztül rajta.
Utána kettéosztotta a csoportot, és valami marháskodás vette kezdetét, nem figyeltem, mert szerencsésen nem az én csoportom kezdte, így ülve maradhattam. Josh ott állt a kezdőcsoportban - cseles az öreg, hogy nem rakott minket egy csoportba, micsoda taktika! - és egyfolytában pofákat vágott a háta mögött. Nagyon jól csinálja, igazi karakterszínész lehetne belőle.
Hirtelen meghallom, ahogy diszkréten megrezdül a telefonom. Természetesen nem lehetne nálunk, de senkit nem izgat különösebben a szabály, az ablakpárkányra szoktuk dugni a függöny mögé.
Arrébbaraszolok seggen csúszva, és megnézem, hogy mégis ki keres engem ilyenkor.
Megdobban a szívem, mikor megláttam Soraya nevét a beérkező üzeneteknél. Jól emlékszem rá még arról az idióta tehetségkutatóról, ami hétről hétre ment a tv-ben is. Soraya baromi ügyes, és nem mellesleg gyönyörű, úgyhogy amikor elolvastam az üzenetet, - " Nem érdekel, hogy órád van. Gyere a színházterembe. MOST! "- meg sem fordult a fejemben, hogy megvárakoztatom. Hosszzú ideje nem is hallottam felőle, azt se tudtam, él-e vagy hal. Ki vagyok én, hogy megtagadjam egy hölgy kérését, nemde? Megmutattam az smst az egyik haveromnak, aztán hüvelykujjammal a kijárat felé böktem. Ő bólintott, és elvigyorodott.
Gond nélkül kijutottam az óráról, és lélekszakadva rohantam le a színházterembe, ahol egyből kiszúrtam Sorát, ahogy ott kuporog az egyik ülésen.
- A tékozló leány - állapítottam meg fülig érő szájjal, és odaléptem, hogy köszönjek - ugye nem haragszol, ha lesmárollak? - kérdeztem vigyorogva, de nem aggódom, hogy megbántom a lelkivilágát, mert jól tudja, hogy hülyéskedek. - Hol voltál ?? - támadom le rögtön a kérdésemmel - ezer éve nem is hallottam felőled!!

Most, hogy világos jelét adtam annak, hogy Sora in da House, nyugodtan körbe is nézhetek. Ilyenkor némi elégedettség elfog.
Még a mai napig is emlékszem, hogy az igazgató kirúgott, de cseppet sem bánom. Lett belőlem valami, nem is akármekkora valami. Ezt igyekszem is az itt tanulók orra alá dörgölni. Mármint azon keveseké alá, akik fel merik hozni ezt a tényt. Én még most is úgy vagyok vele, hogy az utcán lehet megtanulni táncolni, nem itt holmi tütüben eljátszva a hattyú halálát.
Ezért is nem értem, hogy Had miért van itt, ahelyett, hogy kis családom színvonalát emelné. Simán el tudtam volna képzelni magam mellett a Chicagoi verseny is. Talán akkor, még nagyobb fölénnyel nyertünk volna.
De hát ez az ő élete, ő tudja, mit csinál, legalább is nagyon bízok benne, hogy tisztában van vele. Kár lenne eltékozolni a tehetségét. Igen, az a bizonyos tehetség kutató. Elég sokáig eljutottunk, bár akkor nekem az játék volt, most talán... nem is jelentkeznék. Tökéletesen jól érzem magam az Eliteknél. Elitek. Akárhogy is nézzük, ez a név mond valamit. Nem, most sem bővelkedek túlcsorduló egóval, csupán a tények mutatják azt, hogy van mire büszkének lennem..... lennünk.
Emlékszem, mikor először láttam a csapatot táncolni, már tudtam, hogy köztük a helyem, bár akkor nagyon magam alatt voltam, mert kirúgtak innen. Ebből a szempontból hálás vagyok Gaspardnak. De még így a legszívesebben az orra alá dörgölném, hagy lássa csak, mi lett belőlem.
A színházterem hála égnek nem változott sokat. Ez volt a kedvenc helyem, imádtam itt bújkálni. Ezért is jöttem egyből ide. Megnézem a telefonomon az időt, és próbálom megsaccolni, vajon adonisznak mennyi időre van szüksége, hogy eljusson ide. Persze arra is figyelek, hogy engem se vegyenek észre, ugyanis akárhogy is nézzük, kivételesen illegálisan lógtam be. Vicces, mert annó mindig a kilógással küszködtem. A suli biztonsági rendszere sose volt a toppon, aminek most őszintén örülök.
Hamarosan nyílik az ajtó, és miután meggyőződök róla, hogy az libben be rajta, akit én hívtam, felpattanok és a nyakába vetem magam. Fél év, mégiscsak fél év, és hiányzott na.
- Tékozló? Összetévesztesz valakivel drága.
Veszem elő a legártatlanabb vigyorom. Mindketten tudjuk, hogy van valóság alapja annak, amivel illetett, de na, annyira szeretem játszani, hogy egy szende aranyos diáklány vagyok. Mily' kár, hogy háromból egy se talált.
- Ugyan már. Csak nyugodtan.
Nevetek fel, belemenve a játékba. A kis Humor Herold. Tényleg marhára hiányzott már. De akkor is... Chicago az vitt mindent.
- Chicagoban, versenyen. Megnyertük.
Ártatlan vigyoromat, önelégültre cserélem. Igen, sokat küzdöttünk azért, hogy nyertesként jöjjünk haza, és ki is bicsaklott a bokám, de megérte.
- Hát én se. Azt hittem már megjött az eszed, és a hátad mögött hagytad ezt itt.
Tárom szét akarom, hogy lássa, a sulira gondolok. Természetesen, csak húzom, hisz ki vagyok én, hogy megmondjam, neki mi a jobb. Remélhetőleg ő is tudja.

- Megnyertétek? - hüledezek - Mi van? Baromira le vagyok maradva, úgy tűnik! De ha most azzal jössz, hogy született egy kicsi pulyád, akit az én tiszteletemre Hadleynek neveztél el, akkor biztosan lehidalok neked - teszem hozzá tettetett kétségbeeséssel. Persze ez csak vicc, elépzelni nem tudnám Sorát egy kicsi kölköcskével.
Amikor azonban megjegyzéseket tesz az iskolára, megrándítom a vállamat. sora sose tud kibékülni azzal, hogy én még itt vagyok, és százszor elmondtam neki, hogy momentán a mai világban nemigen van választásom, tánncal foglalkozom, színházakban dolgozom, és megkövetelik tőlem a papírt a végzettségemről. Ezzel nem igazán tudok mit csinálni, ha azt akarom, hogy legyen munkám a jövőben is, akkor ezt a képzést itt igenis el kell végezzem, hiába voltam ifjúsági bajnok, és táncolok lassan 15 éve. Ez valahogy nem érdekli a muksókat odafent. Ha nincs papír, akkor b***hatod, ennyit a bürokráciáról.
- Ha nem haragszol meg drága Sora, nem mondom el többször ezeket a csúnyán prózai okokat - csókolom arcon jó nyálasan. Megértem a szabad szellemét.Az utca tényleg több mindenre megtanít, de hát az nem ad papírt.
- Na mi van édes, mit nézel olyan morcosan? - húzom meg tréfából a haját. - Attól még imádlak, akár van papírunk, akár nincs. És amúgyis, tudod, hogy soha nem fog megjönni az eszem. - teszem hozzá. - Ja, és hozzátenném, hogy azért nem kaptam meg a múlt hónapban egy szerepet, mert nincs meg a végzettségem. Úgy döntöttek, csak képzett táncosokkal fognak dolgozni... - elröhögöm magam keservesen - pedig azt gondoltam, 15 év kimeríti a képzettség fogalmát.
Egy kicsit hallgatunk, mindketten elgondolkodunk valamin.
- Emlékszel még, milyen? -bökök a színpadra. - Mármint, hogy milyen ilyen igazi régimódi színpadon táncolni? Ez nem a macskakő, és nem a beton, de azért megvan a sajátos bája.
Rámbámul, mintha én lennék a leghülyébb ember a világon, de azért látom valahol a szemében a nosztalgikus fellángolást, hiába is tagadja. Nem, azt nem állítanám, hogy hiányzik neki ez az egész, de hát az emlékek azok emlékek. Most kell puhítani
- Hajrá, Sora, mutass valamit - bíztatom. Rég láttam táncolni.Az elmúlt egy évben nem sokat találkoztunk, de ettől függetlenül kíváncsi voltam, hogy hova alakult a stílusa. - Naaaa . -fogtam mókás könyörgésre a dolgot. - A kedvemért.
Ez a nézés! Még mindig, mintha valami cirkuszból szökött majom lennék, aki megpróbálná meggyőzni arról, hogy a majmoknak miért is kéne, hogy több joguk legyen az embereknél. Vagy ilyesmi. Mindegy, nem néz túl meggyőzően. Pedig imádom, ahogy Sora mozog. Tényleg. Van valami olyan határozatlan ˝mellékíze˝ a mozgásának, amiben úgy el lehet merülni, ahogy nézed, és te is fel akarsz pattanni.

-„Szépnek gunyolsz? Vedd vissza ’szép’ szavad: Boldog szép! mert szeret Demetrius, Kit szép szemednek sarkcsillagja húz; S ajkad zenéje….” – ajkad zenéje. Ajkad zenéje. Ajkad zenéje?? Mi az isten van az ajka zenéjével? Ideges sóhajjal nézek bele a szövegkönyvbe - „S ajkad zenéje dallamosb neki, Mint kis pacsirta zengő éneki A pásztornak,”.
Remek. Még a szöveget sem tudom rendesen, és holnap lesz az elsősök vizsgadarabjára a válogatás. A gyomrom minden egyes kis pontjából mintha tüskék merednének kifelé, össze-vissza szurkálva minden egyes mozdulattal. Így nem lehet koncentrálni! A színpadra hajítottam a telefirkált szövegkönyvet, és nemes egyszerűséggel mellé feküdtem, meredten bámulva a plafonra erősített lámpák hosszú sorát, amin most csak a középső izzó égett, hogy akárha a napba néztem volna, sötét kis karikákat vetítsen lehunyt szemhéjamra.
Túl sokáig vacilláltam Heléna és Hermia között. Mintha nem ismerném a Szentivánéji álmot. Ki a fene ne ismerné? És ki ne tudná, hogy Shakespeare-t játszani legalább egyszer az életben olyan kötelező, olyan alfa és ómega, hogy nem lehet kikerülni? És nem utolsósorban: nem szabad elszúrni. Máshol talán nagy falatnak számítana az elsősöknek, és voltak is panaszok, hogy a félév második felében csak a nagy angollal foglalkozunk, de engem nem zavart. Kihívás volt, és mint olyan, izgalmas. És persze kegyetlenül ijesztő…
De mit gondoltam, hogy feladom Hermiát Helénáért? Tudom, hogy mit gondoltam: íme egy szerep, akit senki szerint nem választanék. Mármint…ahogy általában mindenki Júlia és Ophelia akar lenni, úgy általában inkább Hermia is. Mindenki azt várja tőlem, hogy majd Hermia akarok lenni én is. Nem szeretek kiszámíthatóan gyáva lenni. Nem. Nem hihetik azt, hogy tudják ki vagyok, amikor fogalmuk sincs arról, mire vagyok képes. Heléna leszek!
Épp csak nem éreztem a karaktert a magaménak.
Idővel biztosan tudnék fogást találni rajta, de időm, az most éppen nincs. Ha nem az enyém a karakter pocsék leszek. Te jó ég, nem hogy pocsék, egyenesen rettenetes leszek holnap, mindenki megrökönyödve fog nézni rám, és csalódottan, és…elégtétellel. Nagyot nyeltem; most már mintha gombóc szorult volna a torkomba is. Mitől vagyok ennyire ideges? Mindig szokott lenni egy kis egészséges lámpalázam, de ez most valahogy több volt annál. De hát mitől?

Maia

Unatkozom. Mit kezdjek magammal? Már az összes házit megrajzoltam meg ilyesmi, szóval... igazából nem tudom mit csinálhatnék a további szabadidőmben. Így aztán úgy döntöttem, hogy felkelek a könyvtári asztaltól és lassan körbesétálok, hátha találok valami jó kis társaságot vagy egyebet.
Egy egyszerű farmer és egy fekete póló van rajtam, na meg a kapucnis felső, ami ki van cipzározva persze. Eléggé jó idő van, látszik hogy kezd tavaszodni. Sehol egy lélek. Mindenki vagy már otthon punnyad vagy pedig a tantermekben.
-Hey Alex, húzzál arrébb mert még szét szedlek. Már megint a nőmmel sms-ezel?!
Na jó, tévedtem. Ez a bazi nagy állat, aki sportol és hasonlók, totál ki van gyúrva és mivel a nője az évfolyamtársam na meg még egy szakra is járunk, jóban vagyunk. Csak barát és semmi más. De ez az együgyű pedig mit gondol? Persze hogy azt, hogy én megrontottam a nőjét. Szóval, most jön az a rész, ami ilyenkor mindig. Naponta vagy kétszer ezt eljátsszuk. Én vagyok a kis vézna, gyors, és a szemét, miközben ő a suli nagy kedvence és hasonlók. Elvigyorodom. Azért néha szeretem ezt a zavarócskát. Valahogy eddig sikerült mindig megúsznom a dolgot. Remélem most is így lesz.
Hátrálok két lépést, majd kacsintok rá egyet és elkezdek a másik irányba rohanni. Még jó, hogy jól ismerem az iskolát, és tudom, hogy ennek a csávónak csak víz van az agyában. Cikk cakkba futok át ahol tudok, tantermeken, öltözőn, aztán sikerül úgy befutnom az egyik sarkon hogy meglátom a színháztermet és még több ajtót. Sikeres akció! Éppen becsapom magam után az ajtót, amikor hallom kintről:
-Jó, ezt most megúsztad, de legközelebb kitekerem a nyakad!
Kicsit megrázom a fejemet, majd piros hajamat megigazítva hátrébb söpröm és körülnézek. Kicsit elvörösödöm.
-Ohh... bocsánat. Megzavartalak?
Igen, tudom ki ő, hiszen ebben az iskolában nem nehéz nem ismerni az embereket. Kicsit közelebb lépek, a biztonság kedvéért néha még hátra pillantok. Aztán levágom az egyik székre a táskámat és kifújom magamat kicsit.

Elviselhetetlenül, szinte már hangosan kattognak a gondolataim. Minden egyes lélegzetvételt, amit arra pazarolok, hogy szenvedek és fekszem a padlón, csak kidobok az ablakon. Ahelyett, hogy végre összekotornám magam, és munkához látnék. Végül is, van még úgy…huszonnégy órám. Ennél rosszabb már úgysem lesz, még akkor sem, ha teszem azt nem alszom egész éjjel. Próbálok figyelni rá, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, mielőtt a kelleténél még jobban bepánikolnék. Semmi gáz, Maia. Ez csak egy iskolai darab lesz. Lehet, hogy a kutya sem lát majd benne. De hát az istenért, attól még vizsgadarab!! Nem azért vagyok itt, hogy ne vegyem komolyan a dolgokat. Nekem ez véresen komoly. Tudom, hogy élveznem is kéne, de a stresszhelyzeteket annyira még nem tudom. Majd biztos eljön a nap, amikor kevesebb lesz belőlük.
Iszonyatosan hazavágyom ebben a szent percben, hogy elbújjak a világ elől a takaróm, és párnáim halmaza alatt. De nem, erőt kell vennem magamon. Legalább annyit megteszek, hogy felhúzom a térdeimet, nekik támasztom a kissé meggyűrődött szövegkönyvet, és addig olvasom a jelentet, amíg magától be nem vésődik az emlékezetembe. Kész, nincs helye apellátának, marad Heléna, akiből valahogy ki kell hoznom a legjobbat. Nincs már időm megtanulni a másik szerepet…
Csak elég nehéz úgy koncentrálni, ha kinn valakik rohangálnak, és még kiabálnak is. A terem ajtajának becsapódása pedig végképp felver a transzból. Kicsit zavartan ülök fel, főleg mert így nem nagyon látom, hogy mi történik a színpadon kívül. Tekintetem megállapodik Alexen, lévén az évfolyamtársam ismerem. Bár…nem, azt talán túlzás lenne mondani, hogy _tényleg_ ismerem.
- Dehogy – reflexen mondom, talán csak azért mert bocsánatot kért. Igazság szerint de, nagyon is megzavart, de hát én nem az a fajta ember vagyok, aki valakinek ezt csak úgy a képébe vágja – Mit csinálsz? – kérdezem aztán kissé sután, ilyenkor már nem nagyon szokott senki a suliban lenni, a színházteremben meg pláne nem. Többet között ezért is vagyok itt. Itt olyan ismerős a csend…

Maia


Huh. Kicsit elkezdek lihegni az ajtóban. Szerencse, hogy jó kondiban vagyok, mert ha nem úgy lenne.... akkor azt hiszem már rég elkapott volna ez a barom. Nagyon örülök neki azért, hogy van egy kis izgalom is az iskolában, de azért hogy ennyire... na ne már! Minden napos ilyen dolog ez már unalmas. És a legjobb, hogy nem is bírom sose elkerülni a fafejűt, mert mindig ott van, ahol én. Lehet, hogy követ. Szerencse, hogy nem egy szakra járunk, mert különben már nem élnék.
Felnézek az színpadra. Látom, hogy valaki van itt, aztán amikor kicsit arrébb jön, ki tudom venni, hogy Maia az. Halványan elmosolyodok és leülök az első sorban az első székre, majd elgondolkodva kérdezek tőle egyet. Remélem nem zavarom, ha igen akkor elmegyek vagy csöndbe leszek, nyugodtan csinálhatja tovább, amit kell neki. De amikor azt válaszolja, hogy dehogy...
-Tényleg nem akartalak megzavarni, csak...
Ekkor már jön a kérdés is, hogy mit csinálsz. Halványan elmosolyodom, már nem is érint úgy a dolog, mint régen. Régen tökre ki voltam bukva az ilyesmi miatt. Mostanra már tökéletesen hozzászoktam és tudom, hogy a fafejű embereket, hogy tudom kicselezni.
-Van egy kigyúrt állat a táncosoknál és mindenféle hülyeséggel megvádol, mert egy féltékeny barom. És minden nap ugyan ezt eljátsszuk, hogy ő ki akar nyírni, én meg persze túljárok az eszén és meglépek. Most is ugyan ez volt a helyzet...
Itt is van a magyarázat, hogy miért zavartam meg Maia gyakorlását. Körülpillantok majd kérdő pillantásom megállapodok a szép lánykán. Mindig is tetszett nekem.
-És, te? Gyakorlás?
Remélem nem fog elküldeni. Jó lenne már beszélgetni egy kicsit valakivel, hiszen mostanság elég sokat tanultam meg ilyenek, úgyhogy nem volt rá időm hogy emberekkel találkozzak. Most pedig, amikor a sors véletlenül összehozott minket...

Kicsit butának érzem magam, ahogy egymagam trónolok a színpad közepén ülve, mint valami kiskirálylány a fénykörben, úgyhogy megragadom a szövegkönyvet, és amíg Alex is helyet választ az első sorban addig kicsoszogok a színpad szélére, oda ülök le végül, lelógatva a lábaimat. Valahogy nem akaródzik még lemennem innen. Hiszen szeretek itt lenni. A világon a legjobban. Ha az ember színpadon áll, akkor lehet valaki más, lehet szebb, okosabb, bátrabb, érdekesebb. Most viszont ebben a szent pillanatban menthetetlenül azt éreztem, hogy én csak én vagyok. Nem vagyok sem Heléna, sem Júlia, sem Ophelia. Ugyanolyan diák vagyok, mint Alex, vagy mindenki más. Vagy nem? Mindig is nehezemre esett eldönteni, aminek rendszerint az lett a vége, hogy valahányszor szóba állok valakivel, kevésbé tudom, hogy ők kivel beszélnek, mint azt, hogy én kivel beszélek. Elég bosszantó egy érzés volt, ráadásul hajlamos vagyok tőle zavarba jönni. Remekül kezdődik ez most is….mondhattam volna azt is, hogy zavar, és akkor már itt sem lenne. De akkor meg egy tahó libának érezném magam. Soha semmi nem elég jó.
Érdeklődve hallgatom azért a válaszát, érzem hogy kissé elkerekednek a szemeim. Hát az kellemetlen. Mindenesetre a fiúval együtt én is remélem, hogy tényleg lerázta azt a gyökér valakit, már csak az hiányozna, hogy ő is berontson ide, mint valami vadkan, és akkor tényleg lőttek a nyugodtságom utolsó kis darabjainak.
- Ó. Elég rosszul hangzik – harapok a számba, valahogy jobb szeretek az ilyen dolgokból kimaradni. Na jó, én igazából, ebben a suliban eddig még mindenből kimaradtam, amiből csak lehetett.
- Aha. – bólintok kissé frusztráltan, aztán amikor rájövök, hogy mennyire üresen, és lehangolóan visszhangzik, ha csak ennyit mondok, folytatom – Holnap lesz az elsőévesek vizsgadarabjának a meghallgatása. Nem állok valami fényesen. – nem kéne zavartatnom magam, amiért itt van, azt megszoktam, hogy az emberek néznek, mégsem tudom csak úgy zavartalanul folytatni. Főleg mert partner nélkül az úgy fest, mintha csak magamban beszélnék. Az elég idiótán festene…esetleg megkérhetném, hogy segítsen, de…ugyan, miért akarná ezzel elütni az idejét? Ráadásul így is elég sokan tartottak önteltnek, nem volt túl sok kedvem még egy embernek indokot adni rá azzal, hogy másról nem is tudok beszélni, csak a színészetről. Habár néha úgy éreztem, ez nagyon is igaz.

Maia


Semmiképpen nem akartam megzavarni őt. Azért jól esik most egy kis értelmes társaság, mert ami azt illeti, a haverokon kívül senki olyannak nem nagyon találkoztam mostanában. Főleg lányokkal nem nagyon beszélgettem .Ez pedig most nagyon jól jön. Elmosolyodom halványan, közben végigfigyelem a lépéseit és kicsit közelebb lépek. Meggondolom magamat, mégis csak állni szeretnék. A színpadhoz megyek, rákönyökölök és ott megtámasztom magamat. Máris közelebb vagyok Maia-hoz és senkinek nem kell ordítania, hogy hallja a másikat.
-Hát, igen. De nálam ez mindennapos. Valahogy mindig ez van...
Sóhajtok. Látom rajta, hogy mintha kicsit bestresszelne. Nem tudom, hirtelen mit lépjek, de aztán egy ismételt kellemes kis mosollyal csak ennyit tudok mondani:
-Nyugi, nem fognak bejönni. Elmentek már. Ha akartak volna, akkor már rég elkaptak volna.
Vonok vállat. Remélem, nem süllyedek nála alacsonyabb szintre ez a zavarás és a botrány miatt itt a színházteremben. Még sosem voltam itt annyira, gondolom csak előadáson. Amúgy nem.
-Ú, az nem kellemes. Tudok segíteni valamit? Nem vagyok nagy színész, de ha kell... tuti beletudom élni magamat.
Persze nem feltétlenül kell belemennie ha nem akar. Kicsit igazítok egyet a hajamon, majd felpillantok rá, kíváncsian, hogy most mit fog mondani. Sosem színészkedtem még... na jó, hazudok. Talán az oviba igen. De az mikor volt már... hú, nem is emlékszem rá ami azt illeti. És tudom, akkor sem volt túl nagy sikerem. Inkább a rajzolás és a színpadra a dekoráció készítése az, ami a mi feladatunk. A többi már nem az én gondom. Bár segíteni ha tudok, mindig szívesen segítek.
-Általában mennyi ideig készülsz egy ilyen darabra?
Ez mindig is érdekelt, de még nagyon senkit nem találtam akitől megkérdezhettem volna ilyesmit. Nincsenek nagyon színművészetes ismerőseim, de most már itt az ideje annak is.

Te jó ég, ennyire átlátszó vagyok…? Nem is kérdés, tudom, hogy így van. Igazán nevetségesnek érzem magam néha. Ahogy úgy fest Alex kitalálta mire is gondolok, inkább elkapom a pillantásomat az ajtóról. Hát, tényleg kívánom, hogy legyen igaza; noha talán én sem gondoltam teljesen komolyan, hogy képes lenne ide bárki berontani. Nem túl jellemző. A fiúval ellenben én nem igazán szoktam vonzani a bajt, hála a magasságosnak. Igaz, van egypár csoporttársam, aki úgy érzem kimondottan pikkel rám…de a lányok általában legalább nem akarják egymás fejét kilapítani az aszfalton.
Nem mintha emiatt bármit is gondoltam volna bárkiről. Inkább egyszerűen csak távol áll tőlem az ilyesmi. Egyébként is erősen konfliktuskerülő ember. Jobb a békesség. Inkább eltűnnék, mint szürke szamár a ködben, semhogy szándékosan vonjak magamra negatív figyelmet. Persze tudom, ez sem mindig választás kérdése, ahogy annyi minden más sem…
- Tényleg segítenél…? – meglepődöm, hát persze, hogy meglepődöm; nem szoktam túlságosan hozzá, hogy csak úgy segíteni akarnának nekem. Meglehet túl sok időt töltök a színműsökkel, akikkel tényleg nem jövök ki olyan fényesen, mint gondoltam, amikor felvettek. Ami az évfolyamomat illeti, velük tényleg nem…de már egészen hozzászoktam. Befogom a fülemet, és csinálom a dolgomat. Végtére is nem azért jöttem ide, hogy barátkozzak…bah, elég rossz kifogás, tudom.
- Olvashatnál velem, ha gondolod – nyújtom aztán neki a szövegkönyvet, igyekezve nem túl boldog, vagy éppenséggel zavart arcot vágni. Eszembe jut az is, hogy talán nem egyértelmű, mit is takar az „olvasni”, valakinek, aki nem színész, de aztán inkább nem látok neki magyarázni, a végén még azt hinné, teljesen hülyének nézem…természetesen nem erről volt szó, csak néha kicsit nehezen érzékelem a világok határait.
- Hát, attól függ mi a darab, és mekkora benn a szerep. Most éppen Shakespeare-t adunk elő, az elég nehéz, mert a kutya sem beszél ma már így…ráadásul elég hosszú is – vallom be, nem csoda, hogy ennyit nyűglődök.

- Gyerekem nekem? Dehoooogy. De igen, megnyertük, és phu.... baromira jók voltunk...
És áradoznék még tovább is csapatomról, de inkább örülök annak, hogy végre elérhető közegben látom Hadet. Hiányzott a búrája na.
Persze most sem hagyhatom szó nélkül a tényt, hogy még mindig itt koptatja a padot. Normális esetben nem lenne egy szavam se, de tekintve, hogy engem egy hülye ballépés miatt kipateroltak, hát senki se várja, hogy rajongjak. De... legalább az orruk alá tudom dörgölni, hogy ÉN elértem valamit, tudom, hogy más hasonszőrű társamnak ez nem sikerült.
- Jó jó befogtam, ígérem.
Vigyorogva forgatom meg a szemem, mert úgyis tudja, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni. Már hányszor megígértem neki, hogy ejtem a témát.
- Hát mert segg*k. Akkor sem látják meg a tehetséget, ha az orr bukna előttük. Ch... papír.... mi van kevés a fehérje?
Dühöngök én helyette is. Sose értettem meg azt a sznob rendszert, és a tehetségkutató óta bele se vágtam hasonlókba. Jó nekem ott, ahol tartok. Persze a dühöm hamar elpárolog, mint mindig.
- Imádsz?
Nézek fel rá csillogó szemekkel. Tőle mindig jól esik ezt hallani, bár tudom, hogy ez nálunk még a barátság határát súrolja sajnos.... pedig, más barátommal nem vagyok ilyen közvetlen, kivéve a társaimmal, akik már-már családtagok.
Csak megkövülten nézem a színpadot. Kis koromban arra vágytam, hogy egy ilyenen táncoljak minden áldott nap. Ezért is jelentkeztem ide. Mikor idejártam ez volt a kedvenc helyem, hisz itt mindig elbújhattam, de most már nem tudok rá úgy gondolni, mint azelőtt.... nem megy.
- Had.... nem. Én nem fogok erre az izére lépni, már semmi közöm hozzá. Az utca a színpadon, és nem fogom beszennyezni lábam, azzal...
Remélem megérti az undort, de nem... én nem fogok táncolni, legalább is itt nem, Megfogadtam, és nem fogom megszegni a saját fogadalmam, még ha ő kéri, akkor sem.
- Tudod, hogy szívesen látunk a próbáinkon, de ne kérd, hogy arra ott felmásszak.
Talán most az egyszer mutatom ki, hogy tudok érezni. Nem mindig fordul elő, sőt ha gyengeségről van szó, soha.

Maia


Nos hát igen. Az én szerencsém. Sajnos az a gond, hogy engem nem sokan bírnak. De igazából nem értem, hogy miért... fogalmam sincs. Nem szoktam olyan bugyuta dolgokat csinálni. Csak simán furának tartanak meg féltékenyek mert jóképű vagyok és akkor engem a nők jobban bírnak, mint őket? Hát nemtudom... valahogy így. Ennek a csávónak is az volt a baja. Szóval, ennyit erről.
Aztán visszatérünk a színészeti témára.
-Persze, hogy segítenék. Szívesen teszem, ha tudok.
Kacsintok. Ilyen vagyok csak nem mindig látják rajtam az emberek. Nem szeretem, ha valami nem jön össze és aztán másokat szidnak le érte. Inkább ahol tudok ott besegítek és akkor hátha... már ha nem is lesz olyan, mint amilyen kellene, de egy fokkal jobb lesz, az fix. Átveszem a szövegkönyvet, majd halványan mosolyogva biccentek egyet.
-Rendben van, csak mond meg, hogy melyiket.
Persze, hogy nem értek annyira a színészethez, mint azok, akik eleve ezt tanulják. Ők sem biztos, hogy tudának úgy rajzolni vagy dizájnt készíteni, mint mi.
-Gondolom, hogy nehéz....
Olvasok bele, egy két mondatot, és már látom, hogy ezt én nem tudnám megtanulni az tuti.
-Na, hátha sikerül orvosolni ezt a problémát.
Kacsintok és halványan, kedvesen elmosolyodom. Nem tudom, hogy mire megyünk így, de remélem sikerül valami többre, mint amit eddig elért. Én is tudok érdekes dolgokat művelni, szóval sokan tudnak velem tanulni meg hasonló. Volt már rá eset, hogy egy két óra volt még az ellenőrzőig és a haverom nem tanult rá semmit, de be volt parázva, és segítettem neki az a két óra alatt, és megírta átmenőre! Úgyhogy, azt hiszem, tudok valamit. Nem felvágásból, csak úgy simán.

Elmosolyodok, kicsit megkönnyebbülten. Tényleg úgy néz ki, hogy Alex szívesen segít, én pedig isten tudja, rá is szorulok. Az nem nagyon segít, ha mindig bele kell néznem a szövegkönyvbe, hogy megkeressem az előttem szóló utolsó sorát. Akkor már akaratlanul is beleolvasok az én szövegembe is, és így halvány fogalmam sincs, hogy tényleg tudom-e amit tudni kell, vagy csak azt hiszem. Valahogy nem vagyok senkivel sem olyan jóban, hogy lenne kitől segítséget kérnem. A „konkurenciát” meg mégsem kérhetem meg…ha valakivel jóban lennék a színműsök közül az lehet hasznosabb gyakorlás lenne; főleg ha tényleg opponens szerepeket tanulunk; de azt hiszem a jelen körülmények között csak nem kívánatos stressz helyzetet teremtene. Nem feltétlenül baj, hogy Alex nem színész; főleg amíg a szöveggel is gondjaim vannak…és a percek egyre csak fogynak holnapig. Nyekk.
- Legyen a harmadik felvonás második színe – válaszolom kis gondolkodás után, gondosan végigpörgetve magamban a színeket. Esetleg az nem árt, ha nem nőt kell olvasnia. Még életemben nem ismertem ilyen jól a Szentivánéji álmot, mint most, és valahogy még mindig nem érzem elégnek. Közelebb hajolok, gyorsan átpörgetem a lapokat, a bizonyos színig, majd az ujjammal lezongorázok még jó pár sort – Ott, Lysander és Heléna belépnek; te leszel Lysander. Meg Hermia…meg Demetrius…najó, csak Heléna szövegét tudom, elég ha az előtte szólókat olvasod – hát, tény, Shakespeare nem lehetett az egyszerű dolgok híve…
Közben felhúzom a lábaimat törökülésbe, és Alex felé fordulok. Igaz, hogy nem feltétlenül beszélnek a színészek mindig egymással szemben, de így mégis jobban tudok figyelni rám – Nah, kezdhetjük – mosolyodom aztán el zavartan minek után talán egy kissé meglepő határozottsággal osztogattam az utasításaimat.