Külvárosi tánc aréna

Hazajöttem, és mindjárt elszégyenlem magam, hogy még nem vettem a fáradtságot, és indultam el arra a helyre, ahol minden kezdődött.
A versenyeim után mindig itt kötök ki, nem érdekel ki néz hülyének, vagy ép ki nem. Igazából, egy idegen nyugodtan hiheti, hogy magányos vagyok, mivel általában egyedül mászkálok. A próbákon persze a családommal vagyok, de nekem is szükségem van az egyedül létre, na meg.... nem kell bizonygatnunk, mennyire függünk egymástól. Bőven elég, ha a tánctéren látják ezt.
Rendhagyó közlekedési módon már megszokhatták azok, akik napi szinten találkoznak velem, mint például a zöldséges bolt tulaja, aki most is csak lemondóan ingatja a fejét.
A cél, az Aréna. Mármint annak a teteje, amit úgy imádok. Gyorsan fel is futok, miután köszönök a portásnak, akivel kivételesen jóban vagyok. A lépcsőfokokat gyorsan hagyom magam után, míg már csak egy ajtó választ el, amit kinyitva, hatalmasat szippantok a magaslati levegőből, és fogom magam, kiülök az Aréna szélére, és onnan figyelem a várost.

El sem hiszem, hogy közel 20 éve teszem ugyanezt. Na jó, ez azért túlzás, de mióta az eszem tudom, kijárok ide. A versenyek utáni hagyományom. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen voltam, mikor elkezdtem ezt. Hogy mennyire be voltam zsongva, mikor megláttam két srácot a fején pörögni.
Azóta persze sok minden változott, de még mindig ugyanígy érzek, mikor táncosokat látok. Soha nem fogom megbánni a döntésem. Inkább vagyok egy kietlen garzonlakásban a családommal, mint Philadelphiában a szüleimmel. Nem, nem vagyunk rosszban, sőt támogatnak is a maguk módján. És főként, elfogadták a tényt, hogy én táncolni akarok, nem holmi padot koptatni feleslegesen. Még most is mosolyognom kell azon, ahogy apám azt mondja, egy szerencséd van, hogy meg van hozzá a tehetséged.
Akkor azt hittem, csak apai kötelességből mondja ezt, de mára rájöttem, hogy van benne valami. Nem, nem az egoizmusom mondatja ezt, hanem a díjak, amiket eddig nyertem a csapatommal együtt.
Nagyon elgondolkozhattam, mert mikor a srác a hátam mögött megszólalt, erősen kellett kapaszkodnom a korlátba, hogy le ne zúgjak onnét.
- Öhm... nem. De még egy ilyen merénylet a személyem ellen, és sikerülni fog.
Vigyorgok hátra a "támadómra", majd ezt követően fel is vonom a szemöldököm.
- Szép indítás. Ezt a szép vagy dumát, az összes lánynál ellövöd?
Nevetek fel, majd arrébb húzódok, hogy ő is elférjen. Jobban szemügyre venném, ha nem akadna meg a tekintetem a haján. Nagyon menő, de tényleg, imádom az egyéniségeket, és eddig ő az első, akit színes hajjal feszíteni látok.
- Klassz a hajad. Soraya vagyok, de csak Sora, vagy Aya..... esetleg szépség, ha már ilyen jelzővel illettél meg.
Fordulok félig felé, és nyújtom is a kezem. Igazából... nem vagyok valami balhés típus, mármint nem keresem, nagyon is imádok haverkodni. Nem úgy mint a többi utcai suhanc.

- Úgy magamba merültem, hogy azt se hallottam volna meg, ha mellettem bomba robban.
Vigyorgok a beszélgető partneremre. Szokásom csak úgy elrévedni, rágódni a múlton és a többi, de mindig arra jutok, hogy ennél jobb, mint ami most van, nem is lehetne.
- Hát... szerintem sablonos. Be kéne újítani nem gondolod?
Nézek rá kissé oldalra billentett fejjel, de töretlen mosollyal, hisz nincs miért szomorúnak lennem, főleg nem most, mikor nyertünk.... bár én előre tudtam.
Nevetnem kell azon, hogy kezet csókol. Az ökölpacsihoz, és hasonlókhoz szoktam hozzá. Nem hiába, az utca... az utca, ott meg hülyének néznék az embert, ha kézcsókokkal köszönne.
- Az biztos... egyedi, de bírom.
Fogok meg óvatosan egy tincset, majd tüzetesebb vizslatás után, vigyorogva el is engedem azt.
- Mert a Chezz olyan komoly, te meg olyan vidámnak tűnsz. Legalább is szerintem ezért.
Vonok vállat, de tüzetesebb véleményt egyértelműen nem tudok még alkotni róla. Hisz csak alig 3 perce ismerem, és nem vagyok valami jó ember ismerő, ezt soha nem is tagadtam.
- Nem nincs. Neked az van? Akkor miért jöttél fel?