Anna Stewart

Név:Anna Stewart
Becenév: akik közel állnak hozzá azok Annus-nak hívják, többieknek marad az Anna
Kor:20
Csoport: Felnőtt
Egyéni titulus:Miss titokzatos
Foglalkozás:Titkárnő a Maryland-i iskolában

~ • ~

Jellem:
Rendkívül okos, értelmes ember ki mindig is munka mániás volt. Céljait általában mindig eléri, s nem érdekli mi áron. Ha valaki meggátolja abban amit eltervez, az nem éppen szerencsés húzás. De ne úgy legyen elképzelve most, hogy egy gonosz, magának való nőszemély. Szó sincs róla! Életvidám, szereti a humort és a bulikat is imádja. Eléggé titokzatos egy személy, még a legjobb barátainak is tud hatalmas meglepetéseket okozni.
Szerelem általában nem az ő színtere, hisz legtöbbször csak futó kalandokban vesz részt. Egyszóval a férfiaknál van olyan, hogy nőcsábász ő pedig tipikus férfi csábító. És hogy hogyan csinálja? Jó a megjelenése, a kisugárzása és könnyen megszeretteti magát azokkal akiket kiszemel magának~persze nem rossz szándékból, bár nagy ritkán akad olyan is.
Ellenségeit nagyon tudja gyűlölni, de sosem volt az a típus aki folyton támadja a másikat, egyszerűen csak ott vannak benne a tüskék. Talán rossz tulajdonság, hogy nehezen lép túl a dolgokon és sokat eszmél a múltról..
Kinézet:
Meglehetősen alacsony termetű, csupán 166cm magasságú, s vékony-nőies alkatú. Bőre enyhén napbarnított épp hogy csak elszakad a fehérkés bőrűek csoportjától.
Haja félhosszú enyhén hullámos barna színben ékesedő.
Szemei mély barna színben csillognak~hatásos csáberő
Ajkai nem túl nagyok, de azért nem is apróak, melyeket általában rúzs vagy szájfény fed.
Öltözéke kizárásos alapon nőies. Kedveli a szoknyákat, de nem a túl hosszúakat. Magassarkúban szokta tölteni általában napjait. És imádja a kiegészítőket-gyűrű, öv, karkötő stb..

~ • ~

Hozzászólás:
/hozott/
Hiányzik. Fáj. Belém hasít. Bánt, hogy magára hagytam őt, csupán némi sérelemért. De azt hiszem, ha annyira hiányoznék neki akkor marasztalt volna. Elvégre az apám, s "gyerek" fejjel döntöttem el egyedül, hogy elköltözöm. Nem elég, hogy hetente 1-szer 2-szer beszélünk. Nem értem. Bár magamat sem tudom nagyon érteni. Sokszor azt akarom bárcsak nem beszélnénk, és hagyna a fenébe, máskor pedig azt akarom húzzon magához, s babusgasson mint régen. De ez nem történhet meg, mert én nem megyek vissza New York-ba. Legalábbis most nem. S ez a fránya kaland vágy ami még kikészít teljesen. Nem tudok rendesen koncentrálni az egyetemre. Folyton azon kattog minden berendezésem, hogy mi az amire rá kell jönnöm, mert van itt elég rejtély az biztos. Valamint a vámpírkastély néven emlegetett épület is nagyon foglalkoztat. Beakarom járni az egészet. Beszeretném barangolni minden eggyes szegletét, s látni akarom minden pókfonállal és portól díszelgett falat.
Utálom, ha parancsolnak nekem. Már pedig ki adták, hogy ma nem hagyhatom el a házat és tanulnom kell. Kelly-t figyelem gondolkodás közben, néha-néha pedig belekukkantok a tankönyvbe.
-Jó éjszakát Anna, lepihenek. Kérlek ne menj sehova. Tudod milyen apád. Úgyis megtudja, és engem akkor kirúg.-
Felállok a kanapéról és lassan odacsoszogok a nőhöz. Megölelem.
-Én azt nem hagyom.-
Megfogja vállam, másik kezével fülem mögé tűri arcomba lógó tincset. Hatalmas barna szemeit rám mereszti. Nah ezt is utálom. Ezek a szemek, mindig belém látnak, s tudják, ha sántikálok valamiben.
~nem érdekel akkor is kimegyek...~
-Ne csinálj butaságot, szia.-
Jég kék szempárom kikerekedve néz rá. Majd fejem fordítom, s nézem ahogy felmegy a lépcsőn. Ezt nem hiszem el!!! Mint hisztis gyerek úgy huppanok rá a kanapéra.
-Miért csinálod mindig ezt?-
Erre már nem mond semmit, válaszképp csak nevetést hallok. Felszaladok én is a falépcsőn. A lámpa le van kapcsolva. Lefeküdt. Még szerencse, hogy hamar bedobja a szunyát. Én pedig már itt sem vagyok. Halkan, hogy meg ne halljon ismét le megyek. Ám a fa szokás szerint megnyikkan én pedig ijedten inkább gyors lefutok. Belebújok kabátomba és cipellőmbe. Lábujjhegyen, hogy ne kopogjon a lábbeli sarka kiillanok a bejárati ajtón. És, ha mágikus lény lennék, a könyvek szerint eltűnnék az éj leple alatt. De nem. Én csak sétálgatni indulok a kivilágított utcák kanyargós rengetegébe. Ujjaimban az ízületek feszengnek. Arcomat pedig csipkedi a fagyos szellő.
~fránya hideg..~
Két tenyerem elrejtem szövetkabátom két oldalán lévő mély pihe-puha zsebébe. Felnézek az égboltra. Annyira szeretem az estét. Sokkal jobb mint a nappal. Sokan hívtak már bagolynak, pedig csak egyszerűen bámulatosnak tartom az egészet. Parányi pontok ezre csillog a feketébe öltözött felhőkön keresztül, s az unalmas Napot leváltja a változó formájú Hold. Valamint olyan jó, hogy csend van. Igen! Csend, és nyugalom mely hiányzik a nappalból. A túloldalon megpillantok egy parkot. Ahogy elnézem egymagam vagyok, és senki nem zavar meg. Körülnézés nélkül is átrohannék az úttesten, de jobb a biztonság. Először jobbra, majd balra nézek, s végül át suhanok a túloldalra. Elindulok a macskakövekkel kirakott kis úton befelé a parkba. Elég nyálkás és csúszik. Nagyon oda kell, hogy figyeljek lépéseimre. Ezt a cipőt nem ilyen utakra tervezték. Szerencsére nincs sötét. Két oldalról magasba nyúló lámpaoszlopok burkában őrzött villanykörték szolgáltatják a fényt. Na jó akkor még is van egy kis pozitívum a nappalban, hisz nem kell küszködni a korom sötéttel.