Jo Daniels

Név: Jo Daniels
Becenév: Jo, Lettie, Elsie
Kor: 21
Csoport: utcai táncos
Egyéni titulus: party girl
Foglalkozás: pincérnő

~ • ~

Jellem:
Makacs vagyok, céltudatos és nem szokásom semmi sem feladni. Az a fajta ember vagyok, aki még akkor is küzd, mikor már mindenki látja, hogy nincs értelme. Ha valamit a fejembe veszek, tűzőn-vízen át keresztül viszem. A stílusom... nos, van, aki nehezen viseli, van, aki kifejezetten szereti. Ez attól függ, ki, hogyan viszonyul hozzám. Az tény, hogy mindig megmondom a magamét, s azt is sajátságosan teszem. Nem szokott érdekelni, kit sértek meg a megjegyzésemmel, vagy kit nem, hiszen úgyis kiheveri az illető.
Ha valami nem tartozik a tervembe, akkor azt magasról lesz*rom és ezt teszem azokkal is, akik esetleg nem bírnak. Nem szokott érdekelni mások véleménye sem. Ha jól akarom érezni magam, akkor úgy teszem. Ha az út közepén van kedvem táncolni, akkor táncolok és, ha tényleg nagyon jó kedvem van, még dúdolok is hozzá.
Az egyetlen dolog, ami számomra a legfontosabb a világon, az a zene. Semmi más nem tud úgy igazodni az érzelmeimhez, mint a zene, ennél fogva nem is tudok nélküle élni.

Kinézet:
Magas vagyok, fekete hajú és kék szemű, ami azonnal magára vonja a figyelmet, ám, ha ez mégse sikerülne, akkor az érdekes ruhadarabok is megteszik. Szeretek egyéni lenni, a saját stílusomat követni és azt hordani, amit épp jól esik. A hajam általában kiengedem, maximum annyit variálok vele, hogy hagyom úgy, ahogy a jó Istenke megteremtette -tehát hullámosan-, vagy kivasalom. Ezen kívül nem szokásom ilyen-olyan kontyokba tekerni vagy bármi, mert a nap végére már úgysem úgy fest, ahogy kellene. Kedvenc viseletem a farmer, tornacipő és ilyen-olyan felső. Általában ebben láthatsz de, ha eljön a buli ideje, akkor mindezt felváltja valami oda illő öltözék természetesen.

~ • ~

Történelem:

New York... itt születtem és itt is nevelkedtem, ebben a színes városban, ahol az ember mindenféle szerzetekkel találkozhat. Ha a világon van egy hely, ahol az összes nemzetről lehet találni valamit, akkor az New York. Rengeteg kultúra beette magát ide, így az emberek szabad idejükben a várost járhatják, hogy megismerkedjenek ezekkel és, mint mások, én is így tettem, amint járni tudtam és kiengedtek az utcára. Mindez már az óvoda után volt persze, valamivel később, mint ahogy elkezdtem az iskolát. Először, talán 10 éves koromban nyílt rá igazán alkalmam, hogy megnézzem ezt a várost magamnak, mikor hazafelé indultam az iskolából és az osztálytársam rávett, hogy fagyizzunk egyet.
Emlékszem, amint a parkba értünk, azonnal megakadt a szemem a tömegen, ami a tér túlsó felén állt. Mindenki egy embert figyelt, aki úgy mozgott a zenére, mintha nem is ember lenne. Elképesztő volt, ahogy minden egyes porcikája külön mozgott a zene egyes hanghatásaira, s az egész mégsem hatott úgy, mintha epilepsziás rohama lenne, vagy akármi. Harmonikus volt és öröm volt nézni, így jó ideig le is foglaltuk magunkat ezzel.
Egész addig voltam boldog, míg haza nem értem és nem esett nekem az anyám, amiért három órával később léptem be az ajtón, mint kellett volna. Hiába mondtam, hogy, csak a parkban voltam fagyizni, két hét szobafogság volt a jutalmam, amit az apám is támogatott.
Mégsem sikerült kiszúrniuk velem, mert ettől kezdve, amint hazaértem a suliból, a szobámba vonultam, bekapcsoltam a zenét és próbáltam úgy mozogni, mint akkor, az a lány a parkban. Egyedül akkor mozdultam ki onnan, mikor a szüleim szóltak, hogy vacsora van, vagy épp, valamilyen idióta partit tartottak a new york-i eliteknek, amire én nagyon nem voltam kíváncsi.
Az édesanyám, Becky büszkén mutogatta a csilli-villi ruháit, az apám, William még büszkébb volt a nejére, aki gyönyörű volt, és másról se beszélgettek, csak arról, ki, holt volt nyaralni nem rég.
Miután gimnáziumba kerültem, alkalmam nyílt rá, hogy ott komolyabban is foglalkozzak a tánccal, mert az iskolából páran úgy döntöttek, hogy alakítanak egy csapatot. Ott nem azt nézték, hogy én gazdag vagyok-e vagy szegény, hanem azt, hogy a csapatnak jó-e, ha ott vagyok.
Ekkoriban, már egyáltalán nem érdekeltek a szüleim, hogy mennyire tetszik nekik, vagy mennyire nem, ha esetleg késő este értem haza, hiszen úgysem tudtak megállítani.
Mindig elmondtam nekik, hogy táncolni voltam, csak ezt ők nem igazán hitték el egész addig, míg a ballagásomon fel nem léptünk. Láttam a szüleim arcát tánc közben, azt is láttam, hogy büszkék rám és örömmel nézik, amit csinálok, azonban otthon, miután hazaértünk, mindent mondtak, csak ezt nem.
Azonnal közölték velem, hogy tegyek le arról már most, hogy esetleg tánc szakra megyek tovább tanulni vagy bármi, mert nekem igenis jogot kell tanulnom, hogy aztán ott dolgozhassak az apám cégénél. Ez persze nekem egyáltalán nem tetszett, így a nagymamámnak köszönhetően, aki volt olyan rendes és épp egy lakással lepett meg ballagásomra, külön költöztem, azonban sokkal nehezebbnek bizonyult a dolog, mint hittem. A szüleim nem hajlandóak segíteni, -legalábbis az anyám nem, de apa azért elég sűrűn besegít-, így most egy étteremben dolgozok pincérnőként, hogy ne tébláboljak, csak úgy a nagy világban, valamint a nagyi havonta küld egy kisebb összeget. Ő az egyetlen, aki megérti, miért csinálom mindezt. Egyszer azt mondta hogy, ha van egy álmom, akkor küzdjek érte. Legalább én tegyem ezt, mert neki nem lehetett, na és persze, én vagyok az egy szem unokája, aki ráadásul kiköpött ő. Ezért is ilyen rendes velem és ezért próbál ott segíteni, ahol tud.
Ettől függetlenül pocsék egyedül lakni egy lakásban, így most épp lakótársat keresek, aki remélhetőleg a csapatunk valamelyik tagja lesz.

Szia! Jo Jo Jo, elfogadva