Freya Mankiewitz

Név: Freya Allan Mankiewitz
Becenév: Freya
Kor: 18
Csoport: utcai táncos
Egyéni titulus: rolling stone
Foglalkozás: tanulok és egy étteremben dolgozok pultosként

~ • ~

Jellem:
Hát mit mondjak. Kicsit zűrös lányka vagyok, na nem gonosz, magamba zárkózó, komor fajta, hanem az idiótán bohókás, kicsit szétszórt módosulat. Szeretek szórakozni és szórakoztatni. Ebből adódóan az életet nem veszem véresen komolyan. Már amikor.
Vannak akiket első pillantásra megkedvelek. Hozzájuk a végletekig ragaszkodom, nyitott vagyok, barátságos. Könnyen teremtek új kapcsolatokat.
Törődök a külsőmmel, hiú is vagyok egy egészen picikét, de nem akarom túllihegni női mivoltomat. Nem használom ki az ebből származó előnyöket...na jó nem hazudok, volt már rá példa, de nem gyakori, egyáltalán.
Meglehetősen hiszékeny vagyok, könnyen belemászok bármibe, óvatlanul bánok a bizalmammal, szóval sokszor visszaéltek már vele, de egész egyszerűen képtelen vagyok tanulni ebből a hibámból. Könnyű levenni a lábamról, a szívem kenyérre kenhető.
De a naivságom ellen játszik, hogy nem nagyon szeretek elköteleződni, talpra esett, magabiztos leányzó vagyok, tudom mit akarok. Ez igaz a férfiakra is, nem akarok kihasználni senkit, de úgy alakul. Tudod, ettől még szeretlek, csak nem fog működni,...értesz igaz?
De mégis...mégis néha kifejezetten nyers vagyok, gátlástalan, szarkasztikus. Van egy véleményem, és azért kiállok, ahogy a barátaimért is. Értük bármit megtennék, és nem is félek a sarkamra állni ha kell. Makacs vagyok, akaratos...törődj bele, fogadj el, ez van.

Kinézet:
Az ég sajnos, nem sajnos, csak 160 centit adott belőlem, de mint a mondás is említi a jóból nem adnak sokat. Főleg nem kilóra. Igaz nem vagyok egy darázs derékkal megáldott, nádszál karcsú, elől deszka-hátul léc típusú lány, de az hormon zavarokkal, és feles kilókkal eredménytelenül küzdő önbizalom hiányos lánka szerepét sem rám öntötték. Tehát átlagos alkatú, karcsú de nagyon mozgékony vagyok.
Félhosszú, világos szőke hajam általában feltűzve hordom, ilyen-olyan, gravitációt meghazudtoló formációkba erőltetve. A szemeim zöldes barnák, és vaksin merednek a nagyvilágba. Egészen addig, amig nem nyúlok a huszonegyedik századbeli csodához, nevezzük nevén a kontaktlencséhez. Nélküle reménytelen eset vagyok, és hat méterre sem látok előre, de ez nem szegi kedvem.

~ • ~

Hozzászólás:
Öhm, tudtad, hogy van egy furcsa szokásom? Előbb cselekszem, mint gondolkodom. Ez sokakat megrémít. Főleg engem, de egy-egy ilyen hülyeségemre csak utólag jövök rá mindig. Amikor már nyakig vagyok a trutyiban, és már moccanni sem tudok a hidrosztatikai nyomástól.
Most is valami ilyesmi történt. Valami jelentéktelen apróságon felkapva a vizet, kirohantam az éjszaka kellős közepén a klubhelyiségből, egy szál pulcsiban. Gondolkodás nélkül rohantam be a sötét erdőbe, fejem ellepte a lila köd, szétrázta a gondolataimat, mint a shaker az eperturmixot. Nem tudtam rendbe szedni magam, hiába próbálkoztam, csak csúszott szét minden, és mire feleszméltem már bőven a fák között, az erdő mélyén jártam.
Nem volt itt semmi. Csak a feneketlen mély sötét és csend fogadott bármerre néztem. Kísérteties volt. Önkéntelenül is végigborzongtam. Csináltam egy hátraarcot, és megpróbáltam felidézni homályos emlékeim között kutatva az idevezető utat. Nem jártam sikerrel. Eltévedtem. Céltalanul és némileg csüggedten kóvályogtam körbe- körbe. Az órámra pillantottam. Negyed tizenkettő. Holnap csütörtök. A kedvenc napom. Lehet, már nem is élem meg. Nem lenne vidám dolog, ha hetekkel később egy csapat kentaur bukkanna rá a vérbe fagyott holttestemre. Nem is kell vér. Megfagyok én magamtól is. Belenyúltam a pulcsim zsebébe. Van egy szelet csoki, meg...oh ez most komoly? A múlt heti bájitaltan dogám? Jesszus... na mindegy...legalább gyújtósnak jó lesz. De miből gyújtok hozzá tüzet?
Magamban mérgelődve trappoltam, egyre makacsabban róttam a köröket, mígnem egy tisztás legszélén találtam magam. Nocsak, ez valami új!
Megörülve a hirtelen sikeremnek, a levegőbe bokszoltam, és eljártam egy mini győzedelmi táncot.
Tíz perc múlva már a tisztás közepén ácsorogtam és bámultam fel az égre. A hold alig sütött, nemrég volt telihold, asszem két hete, de a csillagok nagyon szépek voltak. Tátott szájjal bámultam fölfelé, és félig elfeledkeztem a hidegről és a helyzetemről.
Recsegés, ropogás léptek zaja térített magamhoz. Rémülten bámultam a hang irányába. Most mi lesz? Most mi lesz? Most mi lesz? Most mi lesz? A fejemben a hang egyre hangosabban és egyre magasabb hangot megütve sipította ezt a három szót, és abban a minutumban minden élet kiszállt az arcomból.
Lehajoltam és a kezembe kaptam pár, fegyvernek kevésbé alkalmatos tárgyat. Négy darab tobozt.
-Hahó- Nem akartam, hogy a hangom megremegjen. Nem akartam, hogy halkan szólaljak meg. Egyik sem jött össze. Megköszörültem a torkom:- Hahó- na így jobb. Magabiztos, bátor, hanglejtés. Ezaz, jó kislány. És a rám törő pánikrohamommal nem foglalkozva halkan tettem pár lépést a zaj forrása felé. Kezemben a gránátok dobásra készen lapultak. Nem hagyom magam. Lelkileg belenyugodtam, és felhergeltem magam az utolsó leheletig tartó csatába, egy vérfarkassal, kentaurral, gigapókkal, vagy tudomis én mivel.

/hozott/