Beware of the angel bitch... ~ Victoire Maxwell.

Név: Victoire Rosalie Alessandra Amelia Maxwell
Becenév: Vicky, Rose, és a keresztneveim további becézései...
Kor: 21 év
Csoport: zene szak
Egyéni titulus: f*cking rockstar
Foglalkozás: énekes, dalszövegíró, dalszerző, modell

~ • ~

Jellem:
Az a fajta személy vagyok, akitől anno meg akartak óvni a szüleim. Minden, ami rossz, bennem egyesül, kezdve a pofátlanságtól a nikotinfüggőségen át a felelőtlenségig. Persze tudok én önmagam szöges ellentéte is lenni, mikor hogyan hozza a kedvem. Jobb napjaimon kifejezetten "jó" vagyok, rendesen el lehet velem lenni, de amikor bal lábbal kelek fel, akkor jobb engem kilométerekre elkerülni. Mindig előbb beszéltem, csak azután gondolkodtam, éppen ezért sűrűn előfordul, hogy valakit akaratlanul is megbántok. Nem szokásom bocsánatot kérni, vagy ha mégis, akkor ez nagyon nehezen szokott összejönni, így aki valaha is meghallja tőlem a "sajnálom" szót, az már megtisztelve érezheti magát. Kifejezetten szabad szellemű ember vagyok, de azért megvannak a magam szabályai, amikhez igyekszem tartani magam.

Kinézet:
Mit is mondhatnék magamról? Kifejezetten átlagos vagyok, nem tűnök ki a tömegből sem extrém hajszínnel, sem egyéb ilyen dolgokkal. A hajam színe sötétbarna, szinte már fekete, és természeténél fogva hullámos, bár általában ki szoktam vasalni. Mivel már több éve növesztem, nagyjából a fenekemig ér, és nem is tervezem, hogy egyhamar lerövidítem. A szemeim gesztenyebarnák, és valószínűleg anyám után örököltem őket, mivel apám állítása szerint tökéletes képmása vagyok. Sokat sportolok, éppen azért az alakomra sem panaszkodhatok. Ráadásul ehhez még szerencsés géneket is örököltem.
Öltözködés terén elég változatos vagyok, a gardróbom az acélbetétes bakancstól kezdve a cicababa stílusú cuccokig mindent befogad, és mindent hordani is szoktam. Szeretem egymással keverni a különböző stílusokat, persze csak a jóízlés keretein belül. Az alkalomhoz illő öltözködés nem az én stílusom, még a legelitebb ünnepségre is képes vagyok szakadt farmerben, pólóban, bőrdzsekiben és acélbetétes bakancsban elmenni, és nem különösebben foglalkozok azzal, mit gondolnak rólam mások.

~ • ~

Hozzászólás:
From: ~ new bloody begins - Isabelle Santorska.

Másfél év... Ennyi telt el az öcsém halála óta. És pont ennyi ideje még csak nem is néztem Mystic Falls felé. De néha mindennek eljön az ideje, így annak is eljött, hogy visszatérjek a szülővárosomba, és megnézzem, hogyan állnak a dolgok. Apám biztosított róla, hogy a háza mindig a rendelkezésemre áll, érezzem csak otthon magam, mert ő kitűnően érzi magát a Kanári-szigeteken az új nőjével... Aki mellesleg velem egyidős. Már esetben nem szólnék egy szót sem, mert nem ellenzem az ehhez hasonló kapcsolatokat, de könyörgöm! Az a csaj kifejezetten csúnya! Nem is értem, mit lát benne az apám. De ő sosem a jó ízléséről volt híres (elég csak azt nézni, hogy egy elég érdekes, penészre emlékeztető színre festette ki a nappalit...), valószínűleg anyám is csak egy sikeres (és gyönyörű) véletlen volt az életében. aztán miután elváltak (erről is voltak kedvesek a facebook-on keresztül értesíteni, üzenetben...), apámból még az a maradék jó ízlés is kiveszett, ami esetlegesen volt neki. Bár kétlem, hogy olyan valaha is lett volna neki...
Bármennyire is szégyen, a temetés óta még csak öcsém sírja felé sem néztem, így most komoly problémáim akadtak a megtalálásával. Az angyal szobra után balra kell kanyarodni... Vagy jobbra? Csessze meg, így sose fogok odatalálni. Túl nagy kérés lenne, hogy Sebastien hívjon fel a síron túlról, és vezessen oda ahhoz a hülye... Na jó, ezt jobb, ha itt és most abbahagyom. Attól még, hogy a pokolba kívánom az öcsém lelkét (meg az apámat, aki valami isten háta mögötti helyet választott a temetéshez), semmi nem fog megváltozni. Nem fogok gyorsabban odatalálni.
Idegesen állok meg, és cigi után kutatok a bőrdzsekim zsebeiben. Szuper, mindig, amikor rá akarok gyújtani, nincsen nálam egy szál se. Most ez valami vicc akar lenni? Mert baromira nem vicces. A sorsnak baromira nincsen humorérzéke. Még idegesebben indulok tovább, most már csak úgy céltalanul, magam elé, miközben tovább kutatok a rohadt cigis doboz után. És tessék, mint valami varázsütésre, egyszerre találom meg az öcsém sírját, meg a cigit a zsebemben. Bingo! Ha nem egy temetőben lennék, most örömtáncot járnék, olyan igazit, a tábortűz körül, miközben szólnak a tamtamok, és az emberek fűszoknyákban, virágnyaklánccal a nyakukon ugrálnak a tűz körül, és valami ősi nyelven imádkoznak.
Körülnézek, majd miután megbizonyosodok, hogy senki sincs a párszáz méteres körzetemben (kivéve a holtakat), nemes egyszerűséggel leülök az öcsém sírjának a szélére. Zavartan próbálok felidézni magamban valami imát, de mivel négy éves korom óta egyszer sem tettem be a lában a templomba, ez elég nehezen megy. Végül csak megelégszem valami fohásszal, amit még anno anyám hajtogatott folyton. De valahogy a szavak megakadnak a torkomon, mintha minden egyes szent ember neve meg "ámen" szónak feltett szándéka legyen, hogy megfojtson. Lehet, hogy ez amiatt van, hogy farkas vagyok? Akkor lehet, hogy ez az oka annak is, hogy kényelmetlenül érzem magam a templomokban. De ki tudja, lehet ez egyszerű ateizmus is...
Elgondolkodva figyelem a sírkőre vésett betűket, és próbálom felidézni magamban annak a bizonyos éjszakának minden pillanatát.
- Muszáj volt ezt tenned, Sebastien?
A hangom suttogássá halkítom, de még így is olyan érzésem van, mintha ezt kikiabáltam volna a világnak. És bár nem vagyok az a kifejezetten érzelmes fajta, most mégis a sírás fojtogat. Kellett nekem ide jönnöm...