Lanna Roberts

Név: Lanna Roberts
Becenév: –
Kor: 19
Csoport: tánc szak
Egyéni titulus: the firestarter
Foglalkozás: diák

~ • ~

Jellem:
Ha ránézünk, még csak lehetne is egy tüneményes balerina, de ha csak rád pillant, és még ki is nyitja a száját…ó, nem, valami nagyon nem stimmel.
Lobbanékony, fafejű, meggondolatlan, spontán, kiszámíthatatlanul szeszélyes. Nem az a fajta ember, akit könnyen ki lehet ismerni, amikor azt hinnéd végre megvan, megfogtad, egyik napról a másikra, mintha egy teljesen más ember lenne.
Minden érdekli, másnap meg semmi, pillanatokon belül kelti fel valami a kíváncsiságát, amit aztán a következő pillanatban el is un, és visszadob a sarokba. Olyan, mint egy rossz gyerek. Ugyanezt játssza az emberekkel is – hamar eldönti, hogy valaki szimpatikus-e neki, vagy nem, hogy akar-e tőle valamit, vagy nem, és addig ügyeskedik, amíg oda kerül, ahova akar – legyen az távol, vagy nagyon is közel valakihez, legyen az illető lány vagy épp fiú. És ha szemet vetett rád…nincs menekvés. Szinte lehetetlen megsérteni, belegyalogolni, leállítani.
Mindig minden körülmények között azt csinálja, amit akar. Ha egy hétig csak hamburgert és sült krumplit kíván enni, akkor azt fogja enni, még ha a rá következő héten grapefruiton élve kell koplalnia, hogy visszanyerje a „versenysúlyát”.
Igazi társasági ember egyébként, nehéz nem érdekesnek látni, a legtöbb emberrel hamar szót ért, szórakoztató, bármikor kapható egy hirtelen felindulásból elkövetett csínyre, kirándulásra, bulira. Nem nagyon kötődik semmihez és senkihez, se az apjához, vagy a nagyszüleihez, se városokhoz, más emberekhez – pillanatok alatt tud ki- és besétálni mások életébe, míg az övé még csak egy bukkanásnak sem veszi a kis kitérőket…
Megannyi rossz tulajdonsága van: rendetlen, kissé szétszórt, nagyszájú, esetenként tapintatlan, iszik, hangulatingásaikor dohányzik; ha nem lenne a tánc az egyetlen, amihez ragaszkodik, amiben kitartó és tehetséges valószínűleg már semmi keresnivalója nem lenne az iskolában.

Kinézet:
Átlagosnál magasabb 170 cm, vékony, de az átlagos balerináknál némileg nőiesebb vonalakkal rendelkezik. Akármilyen abszurdan társul is ez természetéhez végtelenül könnyed, kecses, légies jelenség – még akkor is, amikor csak végigsétál egy utcán. Különös kisugárzása van; csinos arca, ibolyakék szemei, szép ívű, telt ajkai; haja világos szőkés-barna. Öltözködését és stílusát tekintve legalább annyi arca van, ahányféleképpen tud viselkedni – lehet ártatlan Barbie-baba, csábító szirén, de még szakadt punk is, a két hely, amiket tiszteletben tart és nem szenvednek a szélsőséges ízlés-kitörésektől, az a próbaterem és a színpad.

~ • ~

Hozzászólás ~ hozott ~

Nem is egy, de egy kisebb tucatnyi okom is volt rá, hogy a mai napfényes reggelen egészen viharosan hagyjam el a szállodát. A szállodák nekem mindig valami szükséges rosszat jelentettek. Valami elviselhetetlenül átmenetit, ingatagot, és nem utolsó sorban valami dőzsölést, amit csak rossz szokásból űztem. Egy idő után viszont az idegen falak fojtó ketrecként záródtak össze felettem, eluntam a falak unalmas krém színét, az ágynemű fehérjét, a tökéletes virágkompozíciókat minden rohadt vázában, és a személyzet hol üres, hol őszintébb mosolygását, ahogy a bankkártyámra vagy a borravalóra néztek.
Igaz, hogy sosem maradok túl sokáig egy helyen, mégsem voltam képes soha szállodákban lakni az alatt az idő alatt sem. A lassan, de biztosan közeledő őrület mellett, az is célom lett volna ma, hogy valami lakást találjak. Na nem megvenni, inkább bérelni, ha találnék, vagy akár egy házat…csak hogy ne kelljen még egy este étteremben, vagy a hotelben vacsoráznom, illő öltözékben, anélkül, hogy felrakhatnám a lábamat a mellettem levő üres székre…
Érdekes módon az soha nem zavart, hogy egyedül vagyok. De persze, ha túl sokáig beszélgetek magammal, és a falakkal, az megint csak mások társaságához vonz.
Valami munkát sem bánnék, őszintén…bármit, annyi mindent csináltam már, ez a városka sem nézett ki rosszabbnak, vagy kevesebb lehetőséggel kecsegtetőnek, mint bármelyik másik, ahol már jártam.
Végül mégsem lakásnézőben, vagy munkakeresésben kötöttem ki. Ahogy az már csak lenni szokott, eltervezem, hogy egyenesen megyek, aztán az első kanyar mögött rejlő ismeretlen elcsábít…
Az első kísértés a virágbolt volt. Kis cserepekben odabenn már majdnem szirmaikat bontogatták az elültetett jácintok. Ironikus módon, muszáj volt vennem egyet, pedig még nem találtam meg a lakást, ahova rakhatnám. Jellemző. De a kimódolt orchidea és művirág költemények mellett olyan csalogató volt az egyszerű, barna műanyagcserép a földes aljával, a szépségét még messze el nem ért csemetével benne. Olyan kezdetleges, kiforratlan volt. Akárcsak én, mindig, amikor új helyre érkezek.
Sosem egyforma. Megérkezel valahova, azt hiszed ismered, vagy épp azt, hogy ilyen helyen még nem jártál. De az én szememben a dolgok soha nem csak feketék, vagy fehérek. Mindenhol találok valami újdonságot, valami elragadót, valamit, ami talán hosszabb időre marasztal, vagy épp hogy elijeszt. Nem tudtam még, tartogat-e nekem bármit is ez a város, de már nagyon is vártam, hogy kitaláljam.
Másodjára a művészeti galérián akadt meg a szemem. Kezemben a papírba csomagolt virággal torpanok most meg az épület előtt, valami türelmetlenséggel túrva kócos, hullámos fürtjeim közé, mintha ezzel meggyőzhetném magamat, hogy a művészeteknek még nem kéne elsőbbséget élveznie. Először meg akarok szabadulni az ideiglenesnél is ideiglenesebbnek tetsző lakhelyemtől, meg még a munka is, és alig hoztam magammal bármit is, talán vennem kéne előbb pár új ruhát…de nem, csak nem tudok magamnak nemet mondani, mosoly rántja felfelé ajkaim sarkát, és bemegyek.
Mosolyogva váltok jegyet. Kabátomat, és sálamat leadom a ruhatárban, borravalót hagyok már most, a csemetét viszont nem hagyom ott. Mintha csak kisgyerek lenne, akire vigyázni kell, akinek jólesik a kezem melege. Egyszerű, fehér ruhát viselek, kerek nyakkal, egészen szűk, hosszú ujjakkal, amiben a karom talán még vékonyabbnak tűnik, mint amilyen, a derékból bővülő szoknyával viszont mégis csak csinos. Sosem teszem ki a lábamat úgy, hogy ne legyek szalonképes szinte akárhová.
Nem is rémlik már, hogyan csatangoltam egyik teremből a másikba, a magam igen csak andalgós, mások szemében talán holdkórosnak tűnő tempójában, de egyszer csak egy padon találom magam, szemben egy kusza, főleg tengerkékben pompázó képpel, ölemben a bebugyolált csomaggal; s bár nem látom, de pontosan érzem, hogy az a fajta elmélyedt, furcsa kifejezés ül ki az arcomra, ami egyesek számára egyenest zavarba ejtő szokott lenni.

Elfogadva!

Irány a játéktér