Ashley Marie Bell

Név: Ashley Marie Bell
Becenév: Ashley, Ley, Les
Kor: 19
Csoport: Grafika szak
Egyéni titulus: The shy artist
Foglalkozás: -

~ • ~

Jellem:
A félénk nem is a legjobb szó rám, a visszahúzódó, művész sokkal jellemzőbb. Szívesen töltöm az időmet egyedül, rajzolok, festek, mindent csinálok, amivel kitudom fejezni aktuális érzéseimet és gondolataimat. Mindössze pár ecsetvonással elmesélhetünk egy egész történetet, vagy akár megmutathatjuk azt, amit szavakkal elmondani nem lehet. Egy összetört angyal, aki a művészetben éli ki magát, amihez ráadásul még tehetsége is van, lenyűgöző. Az viszont csöppet sem, hogy Harry olyan csúnyán rászedett, majd egyszerűen eldobott, mintegy használt zsebkendőt. azóta vagyok bizalmatlan a férfiakkal szemben és azóta válogatom meg jobban a társaságomat. Érzelmes lány vagyok ami főleg művészetemen látszik meg, sírni nem sűrűn láthatnak, jobb szeretek akkor, mikor egyedül vagyok és nem pásztáznak pletykára éhező lányok. Szeretem a zenét, a táncot, mert megihlet, könnyebben tudok dolgozni úgy, ha ezek közül valamelyik zajlik a közelemben, így sűrűn megesik, hogy belógok a zene, vagy a tánc terembe és az egyik sarokba húzódva rajzolok. Ám mint mindenki más is, én is hajlamos vagyok kitörni burkomból és akkor igazán látszik ki vagyok valójában.
Kinézet:
Hosszú, méz szőke hullámos tincsek és mellé szürkéskék szemek, melyek fölött szépen ívelt szemöldök húzódik. Testalkatra akár egy fehérnemű modell, mégsem mutogatom magam. Jobb szeretem a bővebb, kényelmesebb darabokat. Ajkaim teltek, orrom egyenes vonalú, bőröm bársonyos, körmeim pedig többnyire rövidre vannak vágva és ki vannak festve valamilyen élénk színre. Sminket nem sűrűn használok, maximum egy kis szempillaspirált és szemceruzát némi szájfénnyel. Ennek oka: szívesebben használom a rajzlapot vászonnak mintsem az arcomat. Ruhaviseletem igen színes, és a legkülönbözőbb fazonú ruhák találhatóak meg ruhatáramban. Cipők terén… csizmákat, balerinacipőket, és kisebb sarkú magas sarkúkat hordok szívesen, de a tornacipőket sem vetem meg.

~ • ~

Hozzászólás:
~Hozott~
Nem tudom hogyan keveredtem oda, nyilván az alkohol, de minden ruha nélkül a szálloda medencéjében úszkáltam úgy kb. hajnali 5 felé. Az egyik kísérő tanár talált rám, vagyis ránk. Ugyanis akkor már ott volt velem Az a lány. Az, akit megöltem és még csak nincs is emlékem róla ezen a páron kívül. Nagyon kínos helyzet volt ez a trió. A tanár, a Lány és én meztelenül. A lány és köztem ekkor még nem volt semmi, pár nappal utána újra találkoztam vele, méghozzá az étterembe, eleinte csak bizonytalanul méregettem - nem röhög, fiatal voltam… - majd összeszedve bátorságom kedves mosollyal mellé léptem.
-Szia! Rodolfo vagyok, de csak Rod, nem, vagyis igen, de áhh. Mindegy, hívj, ahogy szeretnél. - Lehajtottam a fejemet, de rögtön vissza is kaptam rá tekintetemet amint meghallottam halk nevetését. Úgy csengett, mintha egy angyal szólt volna le a mennyországból. Ezek után valahogy, ne kérdezzétek hogyan sikerült eldadognom, hogy eljönne-e velem randizni és hihetetlen, de igent mondott. Szinte repkedtem a boldogságban, 2 nappal később meg főleg, mikor sor került a randira is. Kicsit felengedtem és képes voltam dadogás nélkül elmondani akár két egész mondatot is! Ezután 3 hétbe sem telt kimondtuk, hogy járunk. Ajkaim összeszorultak. Majdnem 3 év telt el azóta, hogy ez történt, nemrég egy buliban voltunk közösen. A kapcsolatunk hibátlan volt, ám vétettem egy apró hibát. Ittam, majd volán mögé szálltam és hagytam, hogy beüljön mellém. Egyetlen pillanat volt, míg lankadt a figyelmem az alkohol miatt és a fa már elkerülhetetlen volt. Nem tudtam merre rántani a kormányt, belefutottunk és mind a ketten ott helyben szörnyethaltunk. Megrázkódtam, elkerültem egy ismeretlen helyre, ahol csak annyit kértek kövessem őket. Halálra voltam rémülve, de nem magamért aggódtam, hanem a Lányért és a családomért. A szüleimért, akik… azt sem tudtam, hogy tudják-e egyáltalán mi lett velem és a testvéreim, ők tudják? Most már tudom, hogy tudják és figyeltem is őket, de azt nem tudnám megmondani túltették-e magukat rajta. Ha valamihez, hát ahhoz nagyon értettek hogyan kell magukba fojtani a dolgokat, ehhez én is értek, ez az ami közös bennünk. Ma már tudom mi történt akkor. Démonná váltam, méghozzá azért, mert nem éltem jó életet, de ez is relatív, mihez viszonyítva. Ő viszont, akire nem emlékszem, vajon hol lehet? Létezik még valahol, vagy…? Ebbe belegondolni sem mertem, összeszorult a szívem, és mint, már oly sokszor ezelőtt könnyezve, rázkódva dőltem a falnak, a földre hullva. Ha valamit szerettem volna, akkor az a megnyugvás lett volna, az hogy a szeretteim megbocsájtanak és az, hogy tudom, egykori Szerelmem megbocsájt, de nem is… csak, hogy tudja, hogy nagyon sajnálom, ennyi éppen elég lett volna.