Allison M. Johnson

Név: Allison Maria Johnson
Becenév: Alli
Kor:19
Csoport: utcai táncos
Egyéni titulus: Pretty Little Dancer
Foglalkozás: Tánctanár vagyok egy táncstúdióban

~ • ~

Jellem:
Mindig vidám és őszinte vagyok azokkal, akikben megbízok, nagyon tudok szeretni, de ha valaki megbánt azzal kegyetlenül viselkedek. Hűséges vagyok mind a kapcsolataiban, mind az ígéreteiben. Nem egyszerű tőlem megszabadulni, mert megdöbbentően makacs a természetem. Szeretek vásárolni, de azért csak bizonyos kereteken beül. Pörgő személyiségem van, aki imád bulizni, de emellett a tánc az első számú. Nagyon céltudatos és soha meg nem hátráló típus vagyok, aki ha kell ártatlan, védtelen kislány; olykor komoly felnőtt; hol pedig igazi végzet asszonyává változok... és ami a legfontosabb, sohasem tudhatod, épp melyik énemmel állsz szemben.
Kinézet:
Szemeim meghatározhatatlan színűek és talán ettől ilyen figyelemfelkeltőek. Mindig gyönyörű szépen ragyognak, s úgy tudok velük nézni, mintha az ember veséjébe látnék. Szemöldököm szépen ívelt. Arcomra bájos vonások jellemzőek. Ajkam közepesen teltek. Tipikusan modell alkat vagyok a magam 165 cm-vel. Lábaim hosszúak, és formásak. Alakom, véleményem szerint tökéletes. Hajam mindig is nagyon hosszú volt, ez most sincs másként körülbelül a hátam közepéig érhet. Csillogó természetes színben pompázik és az esetek többségében göndörtincsek keretezik arcom. Bőröm kreol és makulátlan, bársonyos tapintású. Járásom könnyed kecses, mindez a táncnak és a természetes adottságaimnak köszönhető. Egy darab tetoválásom van, ami egy triquetra, ez egy ősi kelta szimbólum, ami a bennem lakozó hármasságot hivatott jelölni. Ruhatáramban megtalálhatóak a farmerok és pólók, de a csinos, nőies ruhák, és a hozzájuk illő magas sarkú cipellők is. Amikor viszont sminkkelem magam akkor általában a természetes színeket szeretem használni, de persze akadnak néha kivételek is, amikor megvadulok és a lehető legvadabb színeket használom.

~ • ~

Történelem vagy Hozzászólás:
Az én életemről elég nehéz beszélni. Nagyon összetett és nem igazán vidám, de bízom a jó végekben és remélem, hogy az én történetem is jól fog végződni. Na de kezdjük az elején:

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az időszak volt a legszebb az életemben. Egy hideg téli napon 1992. December 8-án. Wrightsville Beach születtem. A mi kis városkánk minden egyes lakója a hideggel küszködött és azzal, hogy hogyan jutnak el majd másnap a munkahelyükre, vagy éppen az iskolába, vagy kinek ahová kell. Kivéve egy családot, az enyémet. A nagy sürgés-forgás stimmel, de nem éppen az előbb felsoroltak miatt, hanem azért mert én megszülettem.
A család második kislányaként születtem be az Johnson családba. Igazából azt nem tudom, hogy mennyire vártak, de az biztos, hogy szerettek. A nővérem hat évvel volt idősebb nálam, ezért vele kimondottan jól kijöttem. Mindig vigyázott rám és imádott velem játszani. A legjobban mégis apa szeretett, valami miatt sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mint a család többi tagja. Mondjuk ezt a szeretetet ki is érdemeltem: az apa volt az első szó amit kimondtam, együtt kerestük meg a húsvéti nyuszik rejtekhelyét. Apa kísért el az oviba, és mindig ő jött értem autóval. Szerintem emiatt romlott meg a kapcsolatom a család többi tagjával, de akkor ez még nem igazán érdekelt. Nagyon jó kislány voltam. Szót fogadtam a szüleimnek és a nővéremnek is. Ebben az időben azt hittem, hogy enyém a világ legjobb családja egészen addig a tragikus napig, amikor a szüleim és a nővérem meg nem haltak. Elég nehéz beszélnem róla, de megpróbálom összefoglalni a történteket. Alig múltam 5 éves, amikor apáék beültettek az autóba és el akart vinni minket az állatkertbe. Imádtam ott lenni és ezt ők is pontosan tudták. Aznap megígérte apa, hogy megsimogathatom az állatokat, amiket azelőtt sosem engedett. Nagyon izgatott és türelmetlen voltam. Arra kértem apát, hogy vezessen gyorsabban és ő meg is tette. Nagyon gyorsan száguldottunk az úton...ám az egyik pillanatban apának megszólalt a telefonja... valakivel beszélgetett, én meg az kiabáltam, hogy gyorsabban-gyorsabban. Ő csak mosolygott és a gázra lépett. Minden olyan gyorsan történt...kisiklottunk az útról és egy oszlopnak ütköztünk. A többi már nem emlékszem.
Néhány napig kórházban voltam, amikor magamhoz tértem senki nem volt bent velem. A nővér elmesélte, hogy a balesetben meghalt a családom és, hogy a nagyszüleim holnap jönnek be meglátogatni. Hatalmas bűntudatom volt. Magamat okoltam a halálukért és a dolgomat a nagyszüleim sem könnyítették meg. A hosszú lábadozásom alatt végig kemények voltak velem. A törött bordáim, csuklóm és fejem nem fájt annyira, mint a családom hűvössége. Fél év kórházban töltött idő alatt a sebek begyógyultak, de azt nem tudtam elfelejteni, hogy miattam halt meg a családom, akiket a világon a legjobban szerettem.

A testi sérülések hat éves koromig elmúltak, de azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy akaratom ellenére, de megöltem a szüleimet és a nővéremet. Nagyi egyáltalán nem éreztette velem, hogy az én hibám, de nagyon közömbös volt velem. Nem érdekelte, hogy mit csinálok, nem szólt bele a dolgaimba, ritkán beszélgettünk. Hat évesen ez nagyon bántott, de most visszagondolva emiatt lettem talpraesett és ennek örülök. Na, de kanyarodjunk vissza a történetemhez.
Mire megkezdődött az iskola egy picivel jobban éreztem magam. Aztán az iskolába hamar beilleszkedtem és barátokat is szereztem, akik feledtették velem a történteket. Jártam énekelni és színészkedni, ezen kívül pedig még táncoltam is. Igaázán a tánc volt az ami a legjobban érdekelt. Minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy az üres garázsban bömböltettem a zenét és táncoltam.
A fiúk társaságát direkt kerültem. Ez valami fura dolog ami kialakult bennem. Nem tudom, hogy miért, de hosszú ideig bennem volt. Tizennégy éves koromban bekerültem a Wrightsville Beach High School falai közé, ahol újra elveszettnek éreztem magam. Az elit csajok folyton csak a pasikról beszéltek és engem is azzal nyaggattak, hogy miért nem járok senkivel. Kénytelen voltam kitalálni magamnak egy pasit. Mindenkinek azt mondtam, hogy a barátom 5 évvel idősebb nálam és New York-ban tanul. Néhány hihető történet után leszálltak rólam és végre nyugtom volt.

Az életem ebben szakaszban hatalmas változáshoz közeledett. Egyre többet mentem szórakozni. Jól éreztem magam az éjszakában. A szerelmi életem egyre jobban változott. Sok olyan emberrel kerültem össze akiről azt sem tudtam, hogy miért is álltam szóba velük, de néha kifejezetten jólesett velük szórakozni mert senkit nem tudtam igazán megszeretni. Egy hűvös őszi estén, azonban megtörtét amire nem számítottam soha. Az nap éjszaka találkoztam egy Lucas nevű sráccal. Amikor megláttam, már akkor tudtam, hogy ő más. Ő különleges volt. Nem igazán tudtam volna megmondani, hogy miért, de tudtam, hogy meg kell szereznem magamnak. Akkor hajnalban nem igazán volt kedvem haza menni, de végül is mégis csak megtettem. Nagyon hosszú éjszaka volt, ezért is nagyon fáradtan indultam el hazafelé. Az út nem volt annyira vészesen hosszú, de sötét volt és valamiért nagyon hátborzongató is. Ekkor az események rémisztően gyorsan alakultak. Egy sötét és nagy valami jelent meg az úton, majd a következő pillanatban már rám is vetette magát. Majd csak az éles fájdalomra emlékszem és a lüktető végtagjaimra. De nem sokkal később még mielőtt az a valami elkezdhetett volna marcangolni, egy srác termett ott az utcában és valahogy elzavarta azt a valamit, majd megszólalt. Szavai egyszerre voltak veszélyesek és csábítóak. Mint később kiderült Lucas volt az. Segített felállnom és egészen hazáig kísért. Segített a sebeimet kitisztítani és bekötözni. Közben beszélgettünk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Talán a sokknak, vagy a túlzott fáradtságnak köszönhetően álomba merültem. Mikor felébredtem az ágyamban, ahová minden bizonnyal ő vitt be, mert kint a nappaliban beszélgettük és mégis az ágyamban ébredtem, de ő már nem volt ott, az asztalon viszont egy levelet hagyott. Amiben azt írta le, hogy örül neki, hogy megismert és máskor is szívesen találkozna velem.
Egy unalmas napon, amikor azzal szórakoztam, hogy nézegettem a gyerekkori albumom, Lucas el jött hozzám. Gondolom mondanom sem kell, hogy mennyire meglepett az hogy látom.
Onnantól kezdve szinte elválaszthatatlanok voltunk. állandóan együtt lógtunk és boldogabb voltam mint valaha. Már azt tervezgettük, hogy önálló életet kezdünk, már a lakásunkat is megvettem New Yorkban, abból a pénzből, amit a családom házáért kaptam. amikor is egy végzetes napon együtt mentünk el szórakozni, de én rosszul éreztem magam, ezért leléptem, de Ő még ott maradt. Egész éjjel vártam, hogy hazaérjen, de nem jött. Másnap délelőtt fáradtan esett be az ajtón és első útja a zuhanyzóhoz vezetett. Amíg ő bent volt jött egy SMS a telefonjára, valami késztetést éreztem arra, hogy megnézzem. Tudom, hogy nem szép dolog más cuccaihoz nyúlni, de szükség törvényt bont alapon mégis megtettem és nagyon jól tettem. Amíg én otthon vártam rá, Ő a legjobb haverja barátnőjével hempergett egy hotel szobában. Azonnal összecsomagoltam a ruháit, és miután hozzá vágtam néhány tárgyat a táskáját is kidobtam a ház elé. Három kerek napig nem tudtam abbahagyni a zokogást, már mindenkit kikészítettem. És ekkor megszületett az elhatározás, hogy váltanom kell. Ekkor döntöttem úgy, hogy egyedül költözöm el és itt hagyom a szülőhelyem és teljesen új életet kezdek. Ezek után kénytelen voltam a saját lábamra állni ami az életem előzményeit figyelembe véve nem is volt olyan nehéz.
Miután megérkeztem, elég sok mindenen mentem keresztül, de a tánc még most is végigkísérte az életem, így belekavarodtam az utcai táncok világába és hála a sok táncnak, egy táncstúdióban lettem tánctanár és most viszonylag jól megvagyok. Néha még talán azt is elmondhatom, hogy „boldog” vagyok, de csak a nagyon jó napjaimon.