Lisbeth Aylwin

Név:Lisbeth Aylwin
Becenév: Lis/Lisy (de csak barátoknak és egyes tanároknak)
Kor:19
Csoport: színész szak
Egyéni titulus:huncut színész palánta
Foglalkozás: kutyákat sétáltat

~ • ~

Jellem:
Rendkívül akaratos, nagy vehemenciával rendelkező lány. Amit elhatároz az úgy van és nem engedi, hogy bárki is beleszóljon életébe. Imád bulizni, táncolni de leginkább a színészetért van oda. Mindig is az volt az álma, hogy híres színésznő legyen. Az odáig vezető út pedig, hosszú és nehéz, de mint mondani szokta: semmi sem lehetetlen, csak tüsszentei és köhögni egyszerre
Ezen tulajdonságokon kívül jellemzi még a humor díjazása a partykban való részvétel és vadulás minden fokon. Kalandvágyó, mindenbe belevág, bár általában semmit sem csinál végig, kívétel a színészet!

Kinézet:
175 cm magas vékony alkatú lány. Bőre kreolos árnyalatú. Szeme tengerkék, haja sötét barna, enyhén hullámos. Öltözéke:leginkább a csinos, nőies ruhadarabokat kedveli. pl.:magassarkú, szoknya
Imádja a sminkeket így elengedhetetlen, hogy egy pici tus, vagy szemhéjpúder ne lenne rajta. Sokat törődik magával, és sokat ad a külső megjelenésre. Igazi díva a színpadon és bárhol máshol.

~ • ~

Hozzászólás:
(hozott)
Ismét eltelt egy Nap anélkül, hogy bármi fontosabb esemény történhetett volna. Szüleim már 1 napja hazautaztak Rómába. Ragaszkodtak ahhoz, hogy nálam legyen a Karácsonyi ceremónia lezajlása. Most csak a takarítás maradt nekem, de elfáradtam. Egész nap itt punnyadtam a falak közt. Jelenleg ahhoz sincs erőm, se kedvem, hogy könyvembe egy új fejezetet írjak. De talán egy kis friss levegő jót tenne nekem. Ki kell, hogy tisztítsam fejem, mert most jelenleg, csak homály teng benne,s nem azért mert buta lettem, hanem mert arra sincs energiám, hogy valamin gondolkozzak. Felöltözök utcai ruhába, nem csípem ki magam, mert tervem alapján csak a parkba megyek. Belebújok meleg lábbelimbe, majd könnyed mozdulattal magamra kapom télikabátom. Lekapcsolom az égve hagyott lámpát és bezárom magam után az égősorral díszített ajtót. Kint egyből megcsapja arcom a tél fagyos szele, hidege. Nagy örömömre szállingózni kezd a hó, hatalmas hópelyhek szállnak szőke hajamra, fekete kabátomra. Elmosolyodom. Kezem előre nyújtom, néhány kósza pehely belehull, s rögtön el is olvad.
-Imádom a telet!-
Elindulok az utcán, ami szerencsémre be van világítva. A magas oszlopok tetején egy-egy égő van, bár nem mindegyik ragyog úgy, mint újkorában. Egyik halovány fényével mutatja az utat, másik villog, s az egyik el is alszik. Körbenézek egy árva lélek nem kószál semerre. Jobbról balról átölel a csend, a magány. Némely ablakból fény szűrődik kifelé, sokat nem látni, mert a benti meleg a kinti faggyal szemben párát képez az üvegablakon. De azért ki lehet venni némi ügyességgel az emberi alakokat. Még javában tart minden családnál a Karácsony szelleme, pedig már az ünnep másnapja van. Egy hirtelen szél suhanás és tekintetem ismét a havas járdát lesi. Összegörnyedve, gyorsabban megyek a kijelölt helyre. A hó egyre jobban hull, már nem szemerkél most már zuhog.
~jujj de hideg van~ Nem gondoltam volna, hogy ilyen hűvös lesz, na de mit is várhatok a decembertől? Az a dolga, hogy hideg legyen és minden hófehérben tündököljön. Végre megérkezem a főtéri parkhoz. Halk, kicsit rekedtes hangon megjegyzem magamnak:
-Legközelebb Taxival jövök ilyen messze, vagy kocsival-
No de késő bánat, hisz már itt vagyok és teljesen átfagytam. Égre tekintek, sokat nem látok, csak hatalmas fehér bucikat amik az égből „potyognak”. A felhők sötét kék színbe öltöztek, olyan komor lett minden egyik pillanatról a másikra. Itt már nincs lámpa, vagy legalábbis nem ég. Szürkés köd vesz mindent közre. Próbálok egy biztos ponthoz eltotyogni anélkül, hogy bárminek is neki szaladjak. Sikerül egy padhoz közelítenem, ám mikor teljesen oda érek egy alakot vélek felfedezni.
~lehet csak képzelődök~ Inkább köszönjek, mint sem, hogy csöndbe maradjak és ott ül valaki.
-Szép estét! Leülhetek?-
Nem várok sokat, mintha leporolnám a fadeszkát, úgy söpröm le a friss pelyheket és csüccsenek le a szélére. Kifújom a levegőt, ekkor gőzfürtök lebegnek felfelé, míg el tűnnek. Kezem bedugom zsebembe, hogy egy kis melegség érje.
~előbb is eszembe juthatott volna.~ Haza kéne jutnom valahogy, de csodák-csodájára nem hoztam telefont magammal, de legalább pénz van a zsebembe, mélyen elrejtve. Ránézek, már amennyire látom a mellettem ücsörgő férfira.
-Magát mi cél hozta ide ilyen időjárás keretében?-
Próbálok érdeklődni, bár nem biztos, hogy kíváncsi a szövegelésemre. Amíg nem kapok választ, vagy valami életjelet addig nem szólok semmit. Csak sajna nehéz ezt megállnom, hisz imádok beszélni. Íme egy rossz és egyben jó tulajdonságom. Nem mindenki tolerálja,de én büszke vagyok beszélőkémre.
Érzem arcom teljesen lefagyott, a hajam pedig nedves lett. ~sapka....~ Mindig hordok sapkát, csak akkor nem amikor igazán kellene. Egyik kezem kibújik zsebemből és arcomhoz érteti magát. Az eddigi melegséget, most jéghideg váltja fel. Örömömre a közelben az egyik lámpa küszködve ugyan, de kigyúl és fénye megvilágít minket. Cipőmre pillantok látván, hogy már alig látszik. Befedte a fagyos csoda. Előre hajolok kezeimet előkapva lesöpröm a hót orráról. Ujjammal amennyi szemcsét csak tudok lelökök tenyeremről és visszahelyezem a melegséget nyújtó zsebbe. Kabátom belső titkos „rekeszéből” zene szól.
~mi ez?~ Sajnos le kell, hogy húzzam félig a cipzárom. Odanyúlok.
-A mobilom!-
Örvendező hanggal szinte majdnem visítok fel. Még is csak nálam van, de ki kereshet ilyenkor? Rejtett szám hívott, biztos telefonbetyár volt. Visszahelyezem a mobilt és felhúzom a cipzárt. Hirtelen mellkasomat megcsapja a hideg, majd újra meleget érez. Ismét a férfira nézek, kinek arca most már teljes egészében látható. Ő azért valamennyivel idősebbnek tűnik nálam, lehet azért szótlan, mert öreg? Az öregek szeretnek beszélni, mesélni. Habár jobban megfigyelve nem is olyan koros olyan harminc körülinek tippelem. Elvigyorodom.
-Maga mindig ilyen szótlan? Örüljön van lámpa ami ég és még a hó is esik. Régóta nem láttam ennyi hót leesni.-
Ennyi volt. Nem bírok tovább csendben maradni. Azért remélem nem készítettem ki annyira. Körbenézek a hózápor kezd csökkenni rohamos tempóban. Viszont a hideg nem szándékozik melegebb irányba sarkallni. Az örömöm sokáig nem tart. A lámpa ismét villogni kezd és nem, hogy újra gyúlna kiég. Újra sötétség vesz körül.
~de legalább a hó nem esik oly szaporán.~ Egy pozitívumot próbáltam keresni, ám amint gondolatom ezen végig szaladt égből újra szakadni kezd a nem kis mennyiségű pehely. Ezeknek most még nagyobb a formájuk. És nagy „mázlinknak” köszönhetően még a szél is feltámad és az arcunkba hordja a hideg, nedves pihéket.